Melbourne-ről, ahol áthangolódtam
Egy melbourne-i kiállítás padlóján fekszem, és folynak a könnyeim. A kiállítás belém kapcsolódik az érzékszerveimen keresztül, eléri a szellemi és lelki tereimet. A THE LUME Connection kiállítása reprezentál mindent, amit Melbourne-ben átéltem: a technika, a természet és a kultúra sokrétű impulzivitásban kapcsolódik egymáshoz, amely áthangolja az idegen vendéget, átrendezi a gondolkodás és tapasztalás korábbi struktúráit. A kiállítás úgy használja a technika legfejlettebb eszközeit, hogy közben nem törli el a művészet eredeti esszenciáját, hanem inkább felnagyítja, kihangosítja azt. Száztíz művész hatszázötven művén keresztül értettem meg a Connection-kiállításon, hogy mi mozdul meg az őslakosok festményeiben, amikor a képek előtt állok, és nehezen lépek ki a dinamikából. A THE LUME hatalmas terében illat, zene, nyelv és (mozgó)kép összekapcsolódó koreográfiája vezet be az ausztrál őslakosok festészetébe. A magas kivetítő felületekről a padlóra is kiterjed a művészet, így nemcsak, hogy mi fogadjuk be a festészetet, hanem az is befogad minket.
Mielőtt belépnénk a hatalmas vetített térbe, egy kisebb termen haladunk át, amelyet lágyan kitölt a füst, és egy erőteljes illat: az őslakosok füstszertartása (smoking ceremony) megtisztít minket a gonosz szellemektől, és biztosítja a védelmünket, a jóllétet. A kiállításra beavatottan és szellemileg felkészítetten lépnek be a látogatók. Az őslakosok festményei mind történeteket mesélnek, amelyek a szertartások részei zenével, énekkel és élőszóval együtt: a THE LUME a festmények köré építi ezt a dinamikus láthatatlan, de érzékelhető teret. A történet a világ teremtésével indul az álomidőben (dreamtime), majd Ausztrália különböző területeire látogatunk a festményeken keresztül.
Az őslakosok művészetének lényege a természettel való kapcsolódáson alapszik. Ahogy a művész érintkezik a természettel, a festmények visszahívnak minket ennek a kapcsolatteremtésnek a mozgásába: a képek a dinamika kihasználásával érik el, hogy a formákon túlmutatva bekapcsoljanak egy láthatatlan, de szellemileg-lelkileg érzékelhető térbe. Az eredeti festmények előtt állva érezhető, bár nem látható az egyszerű formák mozgása, de a Connection-kiállítás láthatóvá és érthetővé teszi, hogy mi történik a befogadóval: a képekbe sűrített művészi koreográfia a különböző technikai médiumok használatával kibonthatóvá válik, mintha meghosszabbítanánk az alkotást, és a befogadás aktív alkotó folyamatai láthatóvá válnának. A kiállítás az érzékszervek kihasználásával egy olyan testileg is tapasztalható teret hoz létre, amelyet a festmények a természetről leképeznek, ahogy a festő érezte a természetet, és közvetítette.
A THE LUME és a National Gallery of Victoria kiállításain a festmények előtt állva észrevehető egy konvencionális jelrendszer, amellyel a képek diskurzusba lépnek egymással, mintha egyetlen nagy történet töredékei lennének. Az egyszerű formákat egy idő után megtanultam olvasni: az U alakú emberek közül felismertem a harcosokat a lándzsáikkal és a bumerángokkal; a nőket, akik ételt készítenek; megtanultam megkülönböztetni a tüzet és a vízgyűjtőket, a növényeket, az állatokat. Az egyszerű formák jelentést hordoznak, de a kompozíciók és a mintázatok sűrűsége és irányvonalai dinamikus mozgásban szólítanak meg a konvencionális jelentéshálózaton túl.
Az őslakosok kiállításaira az utazásom hatodik hetében léptem be, miután már jártam Ausztrália szívében, a sivatagban a vörös szikláknál, amikor már beavatottá váltam. A kontinens lassan küzdött meg velem, hogy behangoljon, és alkalmas legyek a zenélésre, hogy befogadva játsszon rajtam. Gyorsan kiderült, hogy a testem és a szellemem az európai körülményekhez alkalmazkodott. Az első héten mindenki tudta, hogy Európából jöttem, amikor a Déli-sarkról fújó jeges szélben, a tíz fokos hőmérsékletben téli öltözetben sétáltam végig a tengerparton, miközben a legtöbb ausztrál rövidnadrágban és pólóban jött szembe velem. Megállapítottam: az ausztrálok sosem fáznak. Az európai nyárból az ausztrál tél végére való érkezés, a szokatlan időjárás csak egyetlen furcsaság volt a többi idegen hatás mellett. Ha valaki Ausztráliába utazik, számolnia kell azzal a ténnyel, hogy a kontinens nem hagyja érintetlenül. Ha vissza is tér Európába, már sosem lesz az, aki korábban volt.
Az időutazást nem az emberi szervezetre tervezték. A térváltoztatás, az idősávok átugrása és egy ismeretlen világ szüntelen impulzivitása összezavarja az érzékszerveket. Az elsőre szokatlan, valótlannak tűnő, álomszerű hatások beszivárognak a test egész keringési rendszerébe, hogy az új világra hangolják az utazó idegen organizmusát. Az első napokban minden egyes lélegzet új élmény: Ausztrália mélyédes illata mindent kifejez, amit a kontinensről elmondhatnék, és jelentősen eltér az európai illatoktól. Azonban ahogy telik az idő, az illat megszokottá válik, akárcsak a parfüm, amelyet egy idő után nem érzünk, pedig körülleng minket. A levegő nehezebben lélegezhető az első napokban, mintha nem lenne elég tág a tüdő. A kontinens lassan növelni kezdi a légzési térfogatot, hogy a tüdő alkalmassá váljon a befogadásra, ahogy a szellem terei is szélesednek az együtt élő nemzetek kulturálisan összetett világában.
Nyolc órát, egy meg nem élt délutánt veszítettem el az életemből. A legrövidebb repülőutat választottam ki, így csak huszonkét órát utaztam Budapest és Melbourne között egy átszállással Dubajban, ahol szerencsére csupán két órát kellett várakoznom az éjszaka közepén. Budapesten délután négykor szálltam fel a repülőre, és másnap este tízkor érkeztem meg Melbourne-be. Dubaj és Melbourne között a tizenkét órás úton egy reggelit és egy vacsorát szolgáltak fel, kihagyva az ebédet, az elvesztett délutánomat. Az érzékeim összezavarodtak, mert a napszakok szerint harminc óra telt el délután négy és a másnap esti tíz óra között, mégis csak huszonkét órát utaztam. A repülőn nem hagytam magamat elaludni, így győzedelmeskedtem a testemen: azonnal elaludtam az érkezés éjszakáján. Gyorsan átállítottam az időérzékemet, de akkor még nem tudtam, hogy Ausztrália nem fogad be ilyen könnyen.
Nem volt alkalmam a turista tudatlanságával kívülről figyelni, kísérletezni az új világban: az első naptól kezdve úgy élek, mint az ausztrálok. Aktív résztvevője vagyok ennek a világnak, egy sajátos szokásrenddel, szomszédsággal és baráti körrel rendelkező ausztrál otthon vendége vagyok. Az első naptól kezdve banánnal etetem a kertben növekedő platycerium superbumot, a kerti fáról eszem a narancsot, bokorról a maracuját, kenem a kenyeremre a szinte ehetetlenül sós vegemite-ot, és sétálni járok az utca végén elterülő parkba. A tavakban fekete hattyúk úsznak, rózsaszín papagájok ülnek a fákon: a park tavainak élővilága gazdag és életteli. Az állatok nem tartanak az emberektől, a sokféle vízimadár meg sem mozdul, ha mellé állok, mintha valamiféle egyenlőség uralkodna ember és állat között: kapcsolat. Az ausztrál állatok tekintete más, nem ismerik a félelmet. Ugyanakkor az ausztrálok számára olyan természetes a veszély jelenléte, hogy nem világosítottak fel: a parkban nem olyan biztonságos sétálni, mint Magyarországon.
Ugyan láttam a figyelmeztető táblát, hogy kígyókkal is találkozhatok, mégsem éreztem igazán a fenyegetést addig a pillanatig, amíg az úton át nem siklott előttem egy kar vastagságú méteres példány. A legnépszerűbb helyek sétányain is előfordulnak mérgeskígyók. Ahogy a Great Ocean Road sziklás tengerpartjain sétáltam a kijelölt úton a bokrok között, táblák figyelmeztettek a veszélyes kígyókra. Mielőtt leszálltam a buszról a parton, a buszsofőr kiképzést adott: ha szembe kerülök egy kígyóval, nem szabad elfutnom, mert a mozgásra hirtelen belém mar. Megtudtam, hogy tavasszal különösen veszélyesek a kígyók, mert védelmezik a tojásaikat, és hirtelen siklanak ki a bokrokból.
Mintha egy hatalmas, kiterjesztett üvegházba léptem volna: az első napokban émelyítően impluzív élmény volt végigsétálni egy hétköznapi utcán is. Minden növény előtt megálltam, mintha egy műalkotás lenne. A növények szokatlan vizuális struktúrái meglepően magával ragadnak egy európai embert, mintha egy másfajta szellemiség növesztené és formálná őket, amely kifejeződik a látványban. Az esőerdőkben a természet szinte érintetlen: elvétve mégis nagy családi házak illeszkednek a fák és bokrok közé, a tisztásokon pedig angolkerteket alakítottak ki teázókkal.
Az erdő lélegzik minden egyes hámlótörzsű fával és páfránnyal: úgy érzi magát az ember, mintha egy kalandfilmben lenne. A vombatek üregei mellett sétáltam, az állatok mélyen aludtak a föld alatt. A papagájok és a kokaburák a fákon ültek, egészen közel léphettem hozzájuk. A koalák az autóutak és az erdők fáin aludtak, a kenguruk pedig az erdőkben, a mezőkön csoportokban ugráltak. Megdöbbentem, amikor keresztülugrált egy csapat kenguru egy parkolón.
A természetből visszatérve Melbourne-ben fölénk emelkednek a felhőkarcolók, mégsem érezni a technikai fejlődés, az emberi kultúra, egy város építményeinek fenyegető elidegenítését. A város számos pontján parkok terülnek el, amelyekben színes papagájok röpködnek a fákon. Az utcák fákkal lélegeznek, és az épületek párbeszédbe lépnek a körülöttük lévő növényekkel, mintha hozzájuk hasonlóan nőttek volna ki a földből.
A város építészete tükrözi, hogy kevesebb, mint kétszáz éves Melbourne: a viktoriánus stílustól a jelen korig terjednek a stílusjegyek. A kétszáz évet mérlegelve a város kiterjedése és gyors fejlődése szinte hihetetlennek hat. A State Library of Victoriához tartozó galériában pedig meglepődtem a festményeken, amelyek az 1835-ben alapított Melbourne három különböző látképét ábrázolták a középen folyó Yarrával az elmúlt kétszáz évből: Melbourne 1836-ban, 1905-ben és napjainkban.
Ha valaki kérdezné, mit láthat Melbourne-ben, azt felelném, hogy az egész világot egy városba sűrítve. A világ minden nemzete együtt él ebben a városban, a kultúrák mégis megőrzik eredetiségüket, és nem sértik egymás határait: egy elfogadó és megértő légkör alakult ki Ausztráliában. Bár az őslakosokhoz való hozzáállás még konfliktusokat szül, amit tükrözött az októberben megrendezett szavazás eredménye is: Ausztrália elutasította az őslakosok alkotmányos elismerését. A hétköznapokban úgy érezhető, hogy Melbourne-ben annyira sokféle kultúra és ember találkozik napról napra, hogy nem létezik a különcség fogalma: mindenki különleges és egyedi. Csak abban a kertvárosban, ahol laktam, 165 nemzet él a világ 203 nemzetéből. Ahogy a kertvárost és Melbourne-t jártam a könyvtári munkaóráim után, minden sarkon és boltban szinte az őrületig fokozta a lelkesedésemet a rengeteg újdonság: Melbourne körül sűrűsödik az egész világ. Azonban egy azonnal szembetűnő szokás mégis összeköti a különböző embereket: a fekete ruhák. Az első napon ott álltam a város közepén a világoskék farmeremben, a mályva pulóveremben, a kora tavaszi halványrózsaszín kabátomban, miközben a melbourne-i lakosok csak fekete, szürke és krémszínű ruhákat viseltek. Egy idő után rám is hatott az új színskála, ami megtanította nekem, hogy ez a fajta öltözködési szokásrend felerősíti a belső egyediséget, amely más módokon tör a felszínre.
A nemzeti sokszínűségben magyar ételekkel is rendszeresen találkoztam: magyar paradicsompalántát árultak egy kertészetben, a piacon a hentesnél csabai kolbászt is vehettem volna, herendi porcelánt találtam egy tengerparti boltban. Az ausztrál családok, akik meghívtak az otthonaikba, tudták, hogy kell elkészíteni a gulyást, a bejglit, a töltöttkáposztát, a tiszteletmre el is készítették, mintha otthon lettem volna. A daylesfordi tó melletti piacon találkoztam japán édességárussal, francia borásszal, horvát olívaárussal, de még rétest is kaptam ajándékba egy magyar férfitól. Melbourne-ben csupán pár lépésnyire vannak a különböző országok határai: egy nap alatt akár az egész földet bejártam, és kóstoltam az egész világot, néha csukott szemmel ettem az ételeket, mert az ismeretlen látvány és az íz nem mindig volt párbeszédben. Az egész világ jelen van Melbourne-ben, de mégis a brit és a kínai hatások tűnnek ki a leginkább a városképen. Ennek az lehet az oka, hogy a kínaiak már a brit hódítás előtt jelen voltak Ausztrália bányáiban, hogy aranyat keressenek, így sokan le is telepedtek.
Melbourne kínai negyedében mintha valóban egy ázsiai városba kerülnénk: kínai kapuk emelkednek az út fölött, és lógnak a piros lampionok, kapuőrző oroszlánok és sárkányok védik a területet a gonosz szellemektől. A holdünnepen mindenki a negyed főterére gyűlt, és a legidősebb kínai férfiak életre keltették a sárkányokat, végigtáncoltatták őket a negyedben, aztán mindenki lótuszos holdsüteményt evett. Az egyik napon a vonatról megláttam egy hatalmas aranyszobrot egy tó közepén, és mellette kínai templomokat: a kínaiak a családjaikkal vagy barátaikkal járnak oda füstölőket gyújtani és imádkozva hajlongani a gyümölcsökkel telerakott aranyszobros oltárok, a sárkányszobrok előtt. Egyetlen európaiként léptem be a kínaiak közé a templomokba: el is felejtettem, hogy Ausztráliában vagyok.
A társadalom nem vetett ki az Európában megszokott színes ruháim miatt, de a kontinens nem volt ilyen elfogadó a testem idegenségével. Az ausztrál természet éreztette velem, hogy idegen anyag vagyok, akit vagy kivet magából, vagy alkalmazkodom, hogy befogadhasson. Bármit ettem, az otthon megszokott ételeket vagy valami ismeretlent, kiszámíthatatlanul jelentkezett az émelygés és a gyomorfájás. Mindent ausztrál alapanyagokból készítenek vagy helyben termesztenek, így a növények az ausztrál földből táplálkoznak, én pedig belőlük: és rajtuk keresztül egész Ausztráliát fogadom magamba.
Elkezdődött a napi szinten jelentkező fokozatos átváltozásom: szép lassan szoktam meg az ismeretlen táplálékokat és az ausztrál illatokat. A levegő és a kultúra új légzési technikákra kényszerített. Éreztem, ahogy a mellkasom új térfogaton kezd lélegezni. Az időjárás dinamikája napi szinten bizonytalanított el: reggel télikabátban, kesztyűben indultam el a könyvtárba, de a nap közepén, ha kisütött a nap, még a levegő is égetett, pólóra vetkőztem. Ausztrália a megfázásommal írta a testembe átváltozásom drámájának tetőpontját. Az utazásom harmadik hetében, a gyógyulásom napjaiban elértem a behangolt állapotot: attól a naptól kezdve a kontinens gond nélkül áradt be a testembe. Olyan hangszerré váltam, amely alkalmassá vált a játékra. Ausztrália felkészített, hogy elutazzak a kontinens közepére, az ausztrál őslakosok szent helyére, az Ulurunak nevezett vörös sziklához, hogy megértsem, mit jelent otthon lenni az egész világban. Az élmény mintha rányitott volna az egész világra, olyan természetességgel sétáltam vissza Melbourne nemzetköziségébe.
Melbourne természeti és kulturális rétegei folyamatosan párbeszédbe lépnek egymással, és olyan széles perspektívát teremtenek, amely kitágítja a vendégei látókörét is. Legerőteljesebben a munkámban tapasztaltam a tágulást. Amikor az érkezésem utáni második napon beléptem a State Library of Victoria hatalmas olvasótermébe, szédültem, és szinte alig kaptam levegőt a szellemi tér monumentalitásától. Mintha a könyvtár egy kiterjedt és dinamikus agy lett volna, melynek a működésébe beléptem, de nem voltam rá felkészülve.
Ahogy napról napra formált a város, úgy illeszkedtem be a szakmai térbe is: fokozatosan egyre nagyobb felületen kezdtem lélegezni, amíg természetessé nem vált az olvasóterem térfogata. Mind a három könyvtár (University of Melbourne Library, Monash University Library, State Library of Victoria), ahová jártam, hatalmas. A gyűjteményekben gyorsan megtaláltam a tanulmányomhoz szorosan illeszkedő könyveket, és az olvasói térben a sokféle ülési lehetőség tökéletesen alkalmas a gerinc igényeihez. A Monash University meghívott vendégeként jártam az egyetem kultúratudományos szemináriumára, amelyen az ausztrál egyetemek tanárai adtak elő, egyetlen külföldiként pedig én. Ha meg kellene fogalmaznom, milyen egy melbourne-i egyetem szellemisége, azt mondanám, hogy olyan, amilyen az egyetemek vizuális kialakítása. A szemináriumi és az előadói termek falai a folyosó és az udvar felé üvegből vannak, mintha ezzel is lehetővé tennék a gondolkodás korlátlanságát. Az asztalok és a székek szabad elrendezése pedig a diskurzus lehetőségeihez alkalmazkodik, a technikai apparátus kihangosítja a szellemet. A szemináriumi alkalmakat ebéd előzte meg, amelyen lehetőség volt az előzetes beszélgetésekre: egyetlen PhD-hallgatóként voltam jelen az ausztrál egyetemek tanárai között. Az ausztrál mentalitás elsőre szokatlan volt: minden tanár megszólított, és úgy lépett oda hozzám, úgy beszélgetett velem, és mutatott be másoknak, mintha barátok lennénk. Az ausztrál közegben az utolsó szemináriumi alkalomra végül én is olyanná váltam, mint az üvegfalú termek: a szavaim tartalma kiterjedt a falakon túlra, ahogy a magyar és angol verseken bemutatva a növényi hangadás lehetőségeiről beszéltem. Elértem az áthangolás folyamatának végét, az ausztrál egyetemen pedig jelezték, hogy visszavárnak. A munka és az utazás ugyan még nem fejeződött be, de már tudom: olyan nyitott, tág térré váltam, amelyet hazaviszek magammal, hogy új frekvencián dolgozzak és szólalhassak meg.
(A sorozat első része itt olvasható.)
Hozzászólások